Tudjuk-e, mit érdemes elengedni?

Nemrég egy kedves barátommal felmerült köztünk a kérdés, hogy egyáltalán spirituális dolog-e az elengedés. Én azelőtt rávágtam, hogy szerintem nem az, mielőtt átgondoltam volna, hogy miről is beszélek. Meg is lepődtünk mind a ketten, én leginkább állításom határozottságán.

Főleg, mivel valójában én is azt gondolom, hogy alapvetően minden spirituális. Nincs olyan dolog az életben, amit ne lehetne megközelíteni spirituális szempontból.

Amire én ezzel a kijelentésemmel utalni szerettem volna, az az, hogy a szó pszichológiai értelemben egyfajta gyászmunkát jelez, amely sokféle élethelyzetben szükséges lehet. Hiszen sok mindent elveszíthetünk életünk folyamán: családtagot, barátot-barátnőt, kedvest, de akár egy munkahelyet, tárgyat, vagy fogadást is. Ezekhez pedig kötődhetnek olyan érzések, amelyeket érdemes feldolgozni, hogy tovább tudjuk élni az életünket, visszakerüljenek a dolgok a „rendes” kerékvágásba. Asztrológusként és tanácsadóként sokszor találkozom ezzel a témakörrel.

Mi is történik ilyenkor? Gondoljuk csak végig!

Biztosan mindenki volt már ilyen helyzetben, ha csak a leggyakoribbra, egy szakításra gondolunk, de vesztettünk már el sokan szeretett családtagot, és sajnos bizonyára elég sokan munkahelyet akár. Bárkit vagy bármit, aki, vagy ami fontos volt számunkra valamilyen szempontból.

Az első reakció a tagadás. „Ezt nem hiszem el! „Ez nem igaz!” „Ne viccelődj ilyesmivel, ez nem tréfadolog!” Ugye, ismerős? Ez ösztönös védekezés, egyfajta önvédelmi mechanizmus a fájdalom ellen. Abban a pillanatban szinte fel sem fogjuk, mi történik velünk. Ez velünk nem történhet meg! Próbáljuk távol tartani magunkat tőle, mintha ezzel meg nem történtté tehetnénk. Ez a gyász első szakasza.

A második reakciónk egyfajta düh. Ez fordulhat az ellen is, aki a rossz hírt hozta. Talán emlékszünk még tanulmányainkból: az ókorban a rossz hír hozója halállal lakolt. Mostanában persze már nem ilyen súlyos a helyzet, de amikor elér tudatunkig az első fájdalom, azt ösztönösen átfordítjuk haraggá. Aztán, de lehet, hogy rögtön, magunk ellen is irányulhat ez a düh. Haragszunk magunkra, és bűntudatot érzünk, minden olyasmi miatt, amit nem tettünk meg, amíg még megtehettük volna. Nem mondtuk meg az illetőnek, hogy mennyire szerettük, nem figyeltünk rá oda eléggé, nem fordítottunk rá elég időt. Vagy fektethettünk volna több energiát is abba a munkába. Hihettünk volna jobban is benne.

Talán mondanom se kell, mennyire felesleges mindez, de akkor is ilyenek vagyunk. És valójában mindez teljesen természetes. Ha valaki elmegy, mindig az itt maradottaknak a rossz. A hiányérzet, a fájdalom, a bűntudat miatt.

A következő szakasz az elfogadás, ráébredés. Amikor tudatosul, hogy tényleg elment, elmúlt, vége. Ezzel szinte egy időben – és ugyanakkor tulajdonképpen végig – megjelenik egy mély szomorúság, amely akár a depresszióig is fokozódhat. Felerősödik bennünk a hiányérzet, a véglegesség, a megváltoztathatatlanság érzése.

Ha személy elvesztéséről van szó, a következő szakasz az ő tulajdonságaival való részleges azonosulás. Ez némi veszélyt is rejt magában, mert hiszen, ha én is olyan vagyok,… ha nekem is van olyan bajom, … akkor velem is megtörténhet ugyanaz. Megjelenhet a szorongás, ami akár halálfélelemmé is nőhet.

Amennyiben megfelelő időt – de nem túl sokat – adunk magunknak, akkor természetes módon éljük meg ezeket a lépéseket, és egyik automatikusan átvezet a másikba. A folyamat vége a kötődés feloldása, a megbékélés, vagyis maga az elengedés.

Ha azonban megrekedünk valamelyik szakaszban, akkor ez a bizonyos gyászmunka nem tud automatikusan lefolyni, akár „patológiássá”, kórossá is válhat. Biztosan hallottunk olyanról, ismerünk olyat a környezetünkben, aki hosszú évekig nem tudta letenni a gyászruhát, nagyon sokáig nem tudott új kapcsolatot kezdeni, irreálisan sokáig kutatott valami elveszített dolog után, vagy egyszerűen nem mert állást keresni, esetleg elkezdett pereskedni a volt cégével, mert szerinte jogtalanul küldték el. És elveszítette a pert, mert valójában csak ő hitte azt, hogy igazságtalanság történt vele.

És itt kerül be a képbe a transzcendencia, a spiritualitás. Ilyenkor ugyanis három választásunk van. Az első, hogy nem teszünk semmit, dédelgetjük azt a nekünk rossz érzést okozó dolgot, görcsösen ragaszkodunk a depressziónkhoz, miközben azt hazudjuk magunknak, hogy csak az emlékeket őrizzük. A második, hogy segítséget kérünk, elmegyünk, teszem azt egy pszichológushoz, vagy egy kineziológushoz, egy asztrológushoz. A harmadik pedig, hogy elkezdünk saját magunkon „dolgozni”, keressük a megoldásokat, hogy miként érezhetjük jobban magunkat.

Én azt hiszem, az igazán spirituális magatartás ez utóbbi. Hiszen gyógyulni csak az tud, aki akar. Ha segítséget kérünk, akkor már a tudatos szándék megvan, de még mindig előfordulhat, hogy valójában mástól várjuk a megoldást, azt hisszük, majd a másik megmondja, mit tegyek, megoldja helyettem a problémát. Pedig a saját gondjainkat csak mi magunk tudjuk megoldani, akár lelki, akár fizikai bajainkat csak mi magunk tudjuk meggyógyítani. Amihez persze ugyanúgy kérhetünk segítséget, de ez már valójában inkább „csak” útmutatás.

Először is adjunk magunknak időt minderre. Nyilván valakit vagy valamit elveszíteni szomorúsággal jár. Engedjük meg magunknak, hogy szomorúak legyünk. Nem szégyen ugyanis. Ahogy az élethez hozzátartozik a halál, úgy a veszteséghez a szomorúság. Csak vegyük észre, hogy az elmúlásból fog valami új születni. Talán egy új gondolkodásmód. Egy új kapcsolat. Egy új ember. Új, talán sokkal jobb munka. Ehhez szükséges azonban az, hogy el tudjuk engedni a hozzá kötődő fájó érzéseinket, görcseinket. És persze a bűntudatunkat.

Fontos észrevenni, hogy valami már nagyon nem jó. Tudatosítani, hogy rosszul érezzük magunkat.

Aztán lehet elkezdeni keresni, hogy miért is van ez, és mit lehet tenni, hogy jobban legyünk, jól legyünk.

Ez az elengedés egyfajta megtisztulás. Újjászületünk általa, kicsit mások leszünk, pedig valójában ugyanazok vagyunk, akik voltunk. Csak jobban, jobbak.

És egyfajta megengedés is. Megengedem magamnak, hogy olyan legyek, amilyen vagyok.

Kívánom mindenkinek, hogy érezze jól magát!

Szeretettel: Pozsgai Éva

Fotó: Image credit: tobkatrina / 123RF Stock Photo


 

A szerzőről

Pozsgai Éva- asztrológus, család- és rendszerállító, pszichodráma asszisztens Racionális és nagyon materialista családba született, személyiségéből adódóan szinte törvényszerűen következett, hogy mindig is izgatta a misztikum. Gyerekkorában, a „régi rendszerben” felnőve ez még csak a vallásokról és hitről való gondolkodásként volt elképzelhető. Szerencsére, alighogy felnőttnek mondhatta magát, megjelentek ennek a témakörnek a további képviselői, bár sokan szétválasztották a kettőt, és az újat elnevezték ezotériának. Számára a spiritualitás egy komplex dolog, és sokkal többről szól, mint akár a vallások, akár az ezotéria önmagában.

További cikkek a szerzőtől:

 

Még nincs hozzászólás

Légy az első, aki hozzászól!

Szólj hozzá!

 




 

 
 
 
More in Lelki egészség, Munka és spiritualitás, Stressz, Úton az egészség felé (5 of 240 articles)